Szenteste

Ez is elérkezett... Nem tudom, hogy nektek hogyan tetszett vagy fog tetszeni, de én nem igazán vagyok megelégedve a végével, sajnos össze kellett csapnom.
Ezzel a fictionnal szeretnék Áldott, Békés Ünnepeket, Boldog Karácsonyt és egyben Boldog Új Évet Kívánni!

Jó olvasást hozzá, kommenteket, kritikákat és véleményeket szívesen fogadok! ^^

A hideg szél susogva száguldott végig a fagyos utcákban. Csend honolt, csak néhol lehetett hallani egy-egy macska motozását a tetőkön és a sikátorok mélyén, táplálék, vagy egyszerűen csak valami kaland után kutakodva. A fagy virágai már kiültek az ablakok sarkaira, sok helyen az autók szélvédőit is belepve.
A mélységes nyugalmat egy fiatal férfi rohanása zavarta fel. Lihegve loholt, néha-néha hátrapillantva, hogy követik-e még. Fáradtan hajszolta magát tovább, nem engedve a hidegnek és a kimerülésnek, hogy megtörje. Mögötte két rendőr próbálta tartani vele a tempót.
- Gyerünk Bang! Mindjárt megvan! – üvöltötte az egyik egyenruhás Yongguknak.
- Jobb, ha megállsz öcsi, mert nem lesz szép vége! – gyorsított bele még jobban Yongguk, ezzel eszeveszett iramot diktálva magának és a társának.
A férfi meg se hallotta. Csak előre meredt és rohant, magában imádkozva, hogy ne kapják el. Útját keresztezte egy hatalmas bukkanó, ami jelezte, hogy tovább, már csak macskakövön tud haladni az ember. Sikeresen átugrott rajta, ezzel megmentve a szabadságát. Hátrapillantott, és láthatta, hogy csak pár lépés választja el az üldözőitől.
Yongguk társa nem vette túl jól az akadályt. Megakadt a lába és fájdalmas nyögéssel terült el a jeges betonon, felhorzsolva a tenyerét és szétszakítva a nadrágját.
Yongguk egy pillanatig hezitált, de a társa segítségére sietett. Könnyed mozdulattal felhúzta a hideg járdáról és támaszt nyújtva megtartotta. Letörölte homlokáról az odagyülemlett halvány izzadtság gyöngyöket és oldalára szorította egyik karját. Bár hozzá volt szokva a terheléshez, ez mégis kifogott rajta. Társa savanyú képet vágva enyhén tarkón csapta, majd levegőért kapkodott.
- Mit csinálsz? Meglóg! – szidalmazta fáradt hangon.
- Hadd legyen szép karácsonya. A te épséged fontosabb… Hogyan számolnék el a feleségednek és a két kislányodnak, ha idefagynál?
- Te és az a túl jó szíved Bang… - nevetett fel a társa szavaira. Melegséggel töltötte el, hogy eszébe jutott a csinos és lágy mosolyú felesége és a két gyönyörű ikerlánya. Belegondolt, hogyha most ott lehetne, már javában vacsoráznának, és jókedvűen csevegnének mindenfajta kellemes témáról és visszaemlékeznének az elmúlt évekre.
Yongguk felkarolta társát, majd visszasétáltak a járőr autóhoz és beültek. Szerencséjükre ott már nem volt olyan fagyos a levegő, de a leheletük még mindig látszott. Még most is halkan pihegtek, bár már jócskán túl voltak az üldözésen.
- Hogy van Himchan? – hozta fel Yongguk társa, pusztán a csend megtörése miatt.
Yongguk arcán egyszerre futott végig mélységes szeretet és fájdalmas csalódás is.
Karácsony estéjét nem töltheti élete szerelmével, mert pont beosztották műszakba. Fájt a szívének, hogy nem ölelheti magához párja imádott ünnepi viseletében - az általa utált piros kötött felsőben- kedvese karcsú derekát, nem csókolhatja méz édes ajkait és nem láthatja az örömtől csillogó szemeit, ahogyan kinyitja az ajándékát. Apropó ajándék. Boldogsággal töltötte el, hogy a szerelme által kiszemelt apró kis ékszert sikerült megkaparintania mások előtt. Himchan még nyár végén kiszúrt magának egy gyönyörű páros medált, mely két félszívből állt, egy feketéből és egy fehérből. Yongguk amint ezt megtudta, azonnal megvette szerelme és mások elől, hogy a kellő alkalomkor nekiajándékozhassa.
- Rendben van… Engem vár otthon… - motyogta miközben beindította az autót. Fájdalmas sóhaj szökött ki az ajkai közül, majd beléjük harapott belülről.
- Szívesebben lennél vele, mi? – hangja kissé rekedt volt, hiszen jól tudta mit érez a pár évvel fiatalabb, csupa szív társa.
- Eltaláltad… De meló van. Sajnos nem lehetek otthon, most az első közös karácsonyunkon.
A szíve is kifacsarodott az emléktől, ahogyan Himchan nézett rá, mikor megtudta, hogy nem tudják együtt tölteni az ünnepet. Még a kedvenc pohara is kicsúszott a kezéből és véglegesen, apró szilánkokra tört.
Fájdalmasan felsóhajtott ismét, és elindult az úton. Lassan gördültek az utcákon pásztázva a járdát és a sikátort az üldözöttük után, kevés sikerrel. Senki nem lófrált már az utakon, hiszen szentestén mindenki a családjával ünnepel, nem az utcán. Arra ott van a szilveszter! – mondaná ezt válaszul minden más ember.
- Lefagy a tököm is! – mordult fel hangosan a társ, majd a fűtéskapcsolóval kezdett babrálni.
- Hidd el nekem is, de ne hagyd, mert az asszonynak nem lesz jó… - húzta el gúnyos mosolyra a száját, majd némi gázt adva hagyta, hogy a fűtőcsövek által termelt hő az utas részbe áramolhasson.
- Channie sem örülne neki! – vágta rá gúnyosan grimaszolva.
- Honnan szedted ezt a nevet? – vetett unott pillantásokat felé. Jól tudta, hogy Himchan nem viselte el ezt a nevet, egyedül Yongguk szájából. Tőle kapta ezt a becenevet, mivel szerelme szerint hasonlít egy rajzfilm karakterre, aki ugyan ezt a nevet viseli magán.
- Oh, csak néha olvasom a kajás dobozodon levő fecniket. „ Tudom, hogy utálod a káposztát, de sok benne a vitamin. Jó étvágyat hozzá, Channie!” – idézte fel elváltoztatott hangod az olvasottakat.
Yongguk felsóhajtott párja gondolatára és erősen rámarkolt a kormányra. Ujjpercei enyhén elfehéredtek, ahogyan erőteljesen hozzáfeszültek a gumis anyagú ujjtámaszhoz.
- Tudod mit? Menj haza. Szólok a főnöknek, hogy nem vagy valami fényesen. Elvégre, ez lesz az első közös ünnepetek… Legyetek boldogok. – tette rá Yongguk vállára a kezét. Lágy mosoly terült szét az arcán és bíztatóan bólintott, hogy nyomatékosítsa kijelentését.

- Tényleg? – kérdezte reménnyel telien és kisfiús öröm csillant fel a szemeiben.
- Persze. Szállj ki, cseréljünk. Haza viszlek.
- Ezer hála! – vigyorodott el jó kedvűen, majd hatalmas izgatottsággal ugrott ki, majd be az autóból, nem törődve a hideg, jeges széllel és az enyhén szállingózó hóval.
Végre semmi nincs veszve. – futott végig az elméjében ez a mondat, tűkön ülve várta, hogy végre kipattanhasson az autóból és a házba beérve hozzá bújhasson élete fénypontjához.
- Kellemes ünneplést. – köszönt el tőle a társa és egy kaján mosoly után rákacsintott a fiatalabbikra.
- Köszönöm. – mosolygott rá kedvesen és egyre inkább érezte, ahogyan a hideg távozik körüle és helyét átveszi valami meleg bizsergés.
Kipattant az autóból a vigyorgást abba nem hagyva az ajtóhoz sietett.
Hirtelen megtorpant és komollyá varázsolta arcvonásait, de közben belülről majd’ megveszett az örömtől.
Az ablakon pont be lehetett látni, így tökéletes rálátása volt a fenyőfa mellett ücsörgő vékony fiúra, aki éppen valami meleg, gőzölgő italt kortyolgatott. Hosszú, csontos ujjai lazán ölelték körbe a színes, kerek bögrét, majd lassan pihe ajkaihoz emelve ráfújt és végül belekortyolt a friss forró csokiba. Szája felett halványan összegyűlt némi tejszínhab, de azonnal letörölte és elszomorodva meredt maga elé. Tudta jól, hogy Yongguk ilyenkor mindig mosolyogva csókolta le a habot onnan és halkan kuncogott rajta. Most viszont csend és magány ölelte őt körbe a biztonságot és meleget adó karok helyett.
Yongguk letépett egy kis darab fagyöngyöt az ajtó melletti kis díszből, majd a feje felé emelve bekopogott az ajtón. Szíve hatalmasokat dobbant, szinte ki akart szakadni a mellkasából.
Himchan meglepetten felugrott és az ajtóhoz sietett. Mielőtt még feltárta volna a gyönyörűen kidolgozott falapot, megigazította a ruháját és feltúrta a haját. Lassan kinyitotta, aztán hirtelen lefagyott. A fagyöngy láttán elmosolyodott majd szerelme nyakába vetve karjait lágy csókot nyomott az ajkaira.
- Meglepetés… - suttogta Yongguk szerelme nyakába csókolva. Mélyen beleszippantott a hajába és hagyta, hogy testét végigjárja egyfajta mámorral fűszerezett meleg érzet.
- Menjünk be, mert fázok. – kuncogta Himchan. Hangja meghatottan mégis halálosan izgatottnak hatott. Még mielőtt visszatérhetett volna a nappali melegébe, hosszas csókot adott Yongguk szájára.
Néhány pillanat múlva már mind a ketten a nappaliban ültek egymás pillantásait és érintéseit élvezve.
- Csinálok forró csokit. – emelte fel a fejét szerelme válláról.
- Nem kell… Elég édes vagy te a nélkül is. – csókolta végig a nyakát Yongguk.
- De olyan hideg vagy… - ugrott ki az ölelő karok közül és enyhén ringatva a csípőjét kisétált a konyhába.
Yongguk tudta jól, hogy ez a rázás neki szól. Csak neki. Az ő kínzására csinálja ezt, pedig tudhatja jól, hogy kinek lesz rosszabb, ha húzzák az agyát.
Gyorsan kiverte a fejéből a piszkos gondolatokat, hiszen mégis csak szenteste volt. Figyelte, ahogyan szerelme ügyködik a konyhapultnál. Nem bírt magával. Tekintete a formás hátsójára tévedt és beharapott alsó ajkakkal indult meg felé. Odaérve először belemarkolt a két félgömbbe, amire Himchan meglepetten megugrott és felsóhajtott. Átkarolta szerelmét és ágyékát a puha fenekének dörzsölve tudatta vele, hogy eléggé szűkös a helyzete.
- Már a puszta látványoddal is mit el nem érsz, érzed? – morogta kéjesen a fülébe, gyengéden végignyalva a fülkagylóján.
Himchan beleremegett az érintésekbe. Hátán végig rohant a hideg és libabőrös lett mindenhol. Halkan sóhajtozott és élvezte, ahogy kényeztetik. Yongguk keményedő ágyéka és meleg lehelete őt is hamar felizgatta.
Szembe fordult kedvesével és az ajkaira tapadt. Gyengéden csókolták egymást, mással nem törődve. Teljesen átadták magukat egymásnak és a mámoros kéjnek, ami lassacskán bekebelezte őket.
- Itt vagy az ágyban? – tette fel két csók között a döntő kérdést Yongguk, lassan már szinte csak a vágyak által irányítva.
Még mielőtt megkaphatta volna a választ, a konyhapultra ültette szerelmét és felhúzta a felsőjét. Nyelvével a kecses nyakától egészen Himchan mellbimbójáig végignyalt, majd az apró, ingerlékeny testrészt lassan kényeztetni kezdte. Himchan hangos nyögésekkel díjazta és párja hajába túrt. Ismételten kirázta a hideg, és ahogyan eltenyerelt a pulton, felborította a csokoládés dobozt, amiben az egyenként csomagolt csokoládé táblák helyezkedtek el.
Ijedten ellökte Yonggukot és leugrott a pultról, majd megigazította a felsőjét. Kezeivel enyhén eltakarta vöröslő arcát és tovább folytatta az édes italok készítését.
Yongguk jól szórakozott szereleme bénaságán és inkább a hálószoba felé vette az irányt, hogy megszabadulhasson munkaruhájától és felvehesse a Himchan által oly’ áhíttatott piros, kötött kardigánt. Fintorogva méregette magán a vastag ruhadarabot, ám mikor két hosszú kar kulcsolódott össze a derekán és egy arcot érzett a hátához dörgölőzni azonnal meglágyultak a vonásai.
- Hogyhogy itt vagy? – dünnyögte halkan Himchan, miközben jó mélyeket lélegzett Yongguk szokásos, mégis számára mindig különleges illatából.
- Elengedtek… „Beteg” vagyok. – mosolygott egy csipet huncutsággal. Színészkedve köhintett egyet és hátrafordulva magához rántotta Himchant és egy hosszú, lágy csókot váltott vele.
- Annyira örülök. – szipogott fel halkan Himchan, majd szemeiből eldörzsölve egy félig kibuggyant könnycseppet, Yongguk nyakába bújt. Hagyta, hogy lassacskán átjárja testét az a bizonyos bizsergés, amit a szerelem mellékhatásaként kezelt. Elengedte szerelmét, kézen fogta és a nappaliban leültette a kanapéra. A kezébe nyomott egy jó nagy bögre, tejszínhabos kakaós italt, aztán félig az ölébe ült.
- Köszönöm… - suttogta Yongguk mielőtt egy pici puszi után belekortyolt volna a forró csokoládéba.
- Micsodát?
- Azt, hogy vagy nekem és szeretsz. – simított végig Himchan arcán, amire egy kedves mosolyt és egy gyengéd ölelést kapott válaszul.
- Akkor én is köszönöm…
Nem igazán hoztak fel egyéb témát. Egymás szemeiből olvastak mindent. Lassacskán kiürülni látszottak a poharak és az idő is egyre jobban közelített az éjfélhez. Időközben elvonultak, hogy előkészíthessék az egymásnak szánt ajándékaikat és esetleg valamit változtathassanak a külsejükön.
- Szívem, jössz már? – türelmetlenkedett Yongguk, hiszen már több mint tíz perce a kanapén ücsörgött, az ajándékát szorongatva.
Himchan ebben a pillanatban bekapcsolta a zenelejátszót és egy lassú, de modern számot tett fel. Lassan kilépkedett a szobából és egy utolsót igazított a teljesen tökéletes haján és enyhén az alsó ajkába harapott.
Yongguknak egy pillanatra az álla is leesett. Életében egyszer látta eddig Himchant kisminkelve és fehér ingben, de akkor sem ilyen összhatásban. Eddigi kapcsolatuk alatt, akármikor is kérte szerelmét, hogy öltözzön fel úgy, mint azon a napon mikor találkoztak, nem kapta meg, amit szeretett volna. Most viszont… a szava is elakadt.

- Uhm… Remélem, tetszik… - suttogta szégyellősen. – De, ha nem, akkor átöltözhetek.
- Nem… Ne öltözz sehova. Gyönyörű vagy. – ugrott fel nagy lendülettel, majd jól végigmérte Himchant és a nappaliba húzta.
- Az ajándékom… - kezdett bele megint.
- Még van? Ezzel most egy életre megelégednék… - csodálkozott el Yongguk. – Ha nem gond, most én is átadnám az én ajándékom. – lassan elővette a zsebéből a kis ajándékcsomagot, majd átnyújtotta Himchannak. – Tudom, hogy szerettél volna egy ilyet. Boldog karácsonyt!
Himchan elkerekedett szemekkel bontotta le a vékony szalagot a dobozról és lassan felnyitotta. Pupillái óriásira tágultak amint meglátta a két gyönyörű medáliont és picit bekönnyezett. Felugrott és a szobából előhozott egy hosszúkás csomagot. Odanyújtotta Yongguknak, aki egy szó nélkül kicsomagolta elmosolyodott.
- Gyönyörű… - suttogta, miközben kiemelte a helyéről a gyönyörű ezüstláncot. Mosolyogva a nyakába tette. Meglepetten konstatálta, hogy a vastag párnázó anyag alól egy másik ugyanolyan nyaklánc kandikált ki. Sejtelmesen kihúzta onnan és Himchan felé fordult. – Szabad? – kérdezte mosolyogva, aztán szerelme nyakába akasztotta.
- Boldog karácsonyt… - suttogta enyhén rekedtes hangon Himchan, majd Yongguk ajkaira tapadt.