Korrepetálás

JungKook~

Már megint magamon érzem a pillantását… Jiyong, kérlek, ne nézz, mert menten agyvérzést kapok. Kérlek…
Összehúztam magam egészen picire, hogy takarásba legyek a padtársam mellett. Ez van már lassan egy éve.
Talán mindenkinek ismerős, ha azt mondom, hogy kollégium és szobatárs? De mi van akkor, ha jómagad őrülten belezúgsz a nálad majdnem kilenc évvel idősebb szobatársadba és ugyanarra a szakra jársz, mint ő, mert osztályt ugrottál? Az, mint velem… Amikor a szobánkban vagyunk, kínos csend áll be közénk és nem szólunk egymáshoz, az iskolában pedig más régióba tartozunk mind a ketten. Ő a menőkkel, én a könyvmolyokkal. Idegesen fújtatva előszedtem a telefonom és megnéztem az időt. 

Pont mikor felvillant a képernyő, megszólalt a csengő és az osztály székcsikorgással telt meg. Úgy éreztem magam mikor kilépett a teremből, mint egy felfújt lufi, aminek elengedték a száját és leengedett. Persze a pukizó hangot mínuszban… Szép is lenne… Akkor tényleg nem szólna hozzám soha.
Vártam pár percet, hogy csillapodjon a tömeg és felkapva a füzetem, megkerültem a padokat.
- Viszont látásra tanár úr! – hajoltam meg illedelmesen és pont távozni akartam, de utánam szólt…
- Jeongguk úr! Kérem, egy pillanatra rabolnám az idejét… a jegyeiről szeretnék beszélni.
- Van időm…
- Kérem, foglaljon helyet. – mutatott az első padra és közben ő is leült a tanári székre.
- Talán valami baj van? – nyeltem nagyot. Tudom, hogy nagyon leengedtek a jegyeim mostanság, de nem hittem, hogy ennyire… Ez is miatta van… Nem tudok koncentrálni, mert elvonja a figyelmem. Az a folyamatosan kócos, de gyönyörűen ápolt haja, azok a csillogó ajkak, és áh! Esélyem sincs… Ő nem meleg Jeongguk, értsd meg, barátnője is van…
- Azt nem mondanám, hogy olyan hatalmas baj… Ugyan maga is tud róla, hogy a hihetetlenül jó tanulmányai miatt ugorhatott át három évet.  – bólintottam. – Ám én mégis úgy látom, hogy nem fog magának menni. Nem bírja az iramot. Beleegyezését szeretném kérni, hogy visszább helyeztethessem az évfolyamokban. – kulcsolta össze az ujjait a padon.
Lefagytam… De, ha most engem visszaraknak, akkor az azt jelenti, hogy… hogy nem fogom látni őt, csak a kollégiumban… De én ezt nem akarom.
- És, ha… - kezdem hozzá, de a hangom rekedt volt és köhögnöm kellett. – És, ha sikerülne felzárkóznom?
- Akkor természetesen maradhat az osztályban. Kijelölök egy diákot, akinek az lesz a dolga, hogy elmagyarázza magának a dolgokat és segítsen felzárkózni. – lassan bólintottam és figyeltem, ahogyan előszedi a papírjait és a jegyek alapján keresi a korrepetáló tanárom. – Ha jól tudom magának Kwon Jiyong kollégiumi szobatársa is. – pillantott fel rám a szemüvege felett és a bólintásom után összeszedte a papírokat és halvány, biztató mosolyt küldve felém felsóhajtott. – Akkor keresse fel és jelezze neki, hogy ő lesz a felzárkóztatója. A további szép napot. – felszedte a dolgait az asztalról és otthagyott a teremben.
Most mi van? – kérdeztem magamtól.
Ez most komoly? Mármint nem az, hogy nem örülnék neki vagy hasonló, de akkor is… Egész eddigi itt töltött éveimben érte epekedtem, erre fel most, hogy rosszak a jegyeim, az ölembe hullik.
Én nem merek hozzászólni…

Gyerünk Jeongguk, szedd össze azt a picike kis önbizalmad és menj oda hozzá! Gyerünk te kukac! – noszogattam magam.
Kifújtam az eddig benntartott levegőm és megfontolt és lassú léptekkel felé indultam. Egyre jobban szorítottam magamhoz a spirálos füzetem, azt hittem, hogy menten széttépem. Egyre csökkent a távolság és ő is kiszúrt engem. A barátaival beszélgetett, mégis lopva rám pillantott.
Oh, drága anyukám, pakolj fagyasztóba, mert menten elolvadok. Hogy tud pusztán beszélgetés közben ilyen szexi lenni?
De bakker… Mit fogok neki mondani?
Hirtelen megtorpantam és, hogy ne tűnjek olyan idiótának, előhalásztam a telefonom és úgy tettem, mintha üzenetet olvasnék.
Gyerünk már, a végén még elmegy órára! Hm… Testnevelése lesz… oh, Istenem, imádom azt a széles és izmos hátát.
Ne kalandozz! Menj oda és mondd meg neki a tutit! – rivallt rám a belső hangom és akaratlanul is, ismét megindultam feléjük.
Nagyon hülyén fogok kinézni ott, mint kis töpszli és vékony elsőévesnek való, a negyedéves, már lassan végzős izomkolosszusok között. Pár lépés választott el tőlük és az a picike szívem már a torkomban akrobatikázott, amire mindegyikőjük észrevett és rám néztek. Nincs visszaút…
- Sz- Sziasztok… - motyogtam szégyellősen és nem mertem felnézni a szemükbe.
Felőlük egy egységes, szevasz, volt a válasz, aztán továbbra is csak méregettek.
Talán az egyik, azt hiszem, hogy Youngbae a neve, odasúgta Jiyongnak, hogy „ő az?”, amit nem tudtam mire vélni, főleg, hogy Ő oldalba bökte emiatt.
Bevillant, hogy meg is kéne mukkanni, mert nem jön rá magától.
- J- Jiyong… - nyögtem ki a nevét, amire egy kellemes „hm” jött válaszul. – Szeretném, ha… vagyis a tanárunk szer… vagyis…
- Mit szeretnél? – kérdezte nagyon kedves hangon. Imádom, amikor így beszél, de ezt csak akkor hallom, ha a barátnőjével beszélget…
- E- Eléggé le vagyok maradva az anyaggal, mert ugye osztályt ugrottam… Kéne valaki, aki korrepetál… Szeretném ha… vagyis, a tanár úr téged ajánlott… vagyis, jelölt ki erre… De, csak ha nem teher… - dünnyögtem a végét, még mindig a cipőmet fixírozva.
Ekkor persze azonnal felzendült a csengő durván hasító hangja, jelezve, hogy indulni kéne az órára. A csapata megindult a tornaterem felé, otthagyva minket kettesben. Végre, bár lopva, de felnéztem az arcára.
- Persze. Szívesen segítek másoknak. – mosolygott kedvesen. – Bár, ha nem lefele néznél, legalább a szádról le tudnám olvasni, hogy mit szeretnél mondani. Ez is része lesz a kommunikációnak. – nevetett fel halkan. – Amint vége az óráinknak, fejest ugrunk az anyagban, oké? – kacsintott rám, aztán a válaszomat meg nem várva elindult ő is az öltözőbe.
Ott ácsorogtam majd egy tíz percig, szinte tátott szájjal.
Most komolyan rám kacsintott? Meghalok…

A nap hátralevő része iszonyatosan lassan telt. Minden szünetben Őt figyeltem. Minden mozdulatát és lélegzetvételét. Talán az utolsó óra előtt kerültem egy kicsit közelebb és a könyvem bújása helyett a beszélgetésüket hallgattam ki.
- Most komolyan szakítani akarsz vele? – méltatlankodott az egyik, akit nem ismerek.
- Figyelj, ez így lesz vele szemben igazságos… - adta a válaszát Jiyong.
- Most mit törődsz te is az igazságossággal? Tudod, hogy ő is csalt téged fűvel, fával, nem? Akkor miért akarsz fair lenni vele szemben? Lehet, hogy ő csak egy futó kaland lesz. Öregem, te tényleg hülye vagy, ha dobsz egy ilyen jó csajt…
- Nem hiszem, hogy futó kaland akarna lenni… Tudom, hogy hülyének néztek, de teljesen bele vagyok zúgva. Nem tudom, hogy ő mit érez, hiszen szinte soha nem beszélünk.
Itt kiakadtam… Most komolyan bele van zúgva egy csajba? Ne…
Elszomorodva felsóhajtottam és összecsuktam a könyvem. Idegen nyelvórám következett, ami az utolsónak is bizonyult erre a napra, de az eddig izgatottan várt délután, már nem dobta fel a hangulatom. A padon szétterülve hallgattam, ahogyan a tanárunk mélységes akcentussal karattyolt angolul, teljesen alap szinten. Itt se tudtam magammal mit kezdeni, hiszen felsőfokú nyelvvizsgával felesleges megkérdezni tőlem, hogy mi a nevem vagy hány éves vagyok és mi a nemzetiségem.

Mire észbe kaptam, az ágyamon ültem és a kommunikáció és médiatudomány könyvemet szuggeráltam. Léptek hallatszottak a kollégiumi szobák folyosójáról és mellé egy iszonyatos női hiszti is párosult.
- Nem hagyhatsz el, szeretlek! – nyávogott idegölően Jiyong barátnője. Vagyis, volt barátnője.
- De igen, szóval, szervusz! – jelentette ki erélyes hangon, amitől még én is összerezzentem. Kinyílt az ajtó és ismételten egy mosolygós Jiyongal találtam szembe magam. – Bocsi a késésért, dolgom volt… - fintorgott halkan kuncogva.
Hihetetlenül édes volt az arca, azonnal megingott a tartózkodásom és majdnem a nyakába vetettem magam, de hamar arcon csaptam magam lélekben.
- Kezdhetjük? – dobta le a válláról a táskáját és engem figyelve előszedte a könyveit. Én csak szimplán bólintottam és lemásztam az emeletes ágyról. – Nem vagy beszédes… - jelentette ki, vagy csak szimplán magának jegyezte meg.
Pár perc múlva már mind a ketten a saját ágyunkon ültünk és egyeztettük a jegyzeteink.
- Nekem ez van… - fújta ki magát az írásának felolvasása után. Ámulva néztem rá, hiszen ő egy kisebb regény lefirkantott, miközben nekem csak egy nyomi vázlatpont volt felírva.
Picit idiótán elvigyorodtam és felé mutattam a szinte üres oldalt. Hangosan nevetni kezdett és a hajába túrt, ezzel teljesen széttúrva azt a pici rendezettséget is a tincsei között.

Grimaszolt is mellé egy keveset, ami miatt nekem is jó lett a kedvem és mosoly kúszott az arcomra. Felém nyújtotta a füzetét és megvárta, amíg elveszem, aztán halvány mosollyal figyelte, hogy olvasni kezdtem. Nem mondanám, hogy csúnya az írása, de néhány helyen eléggé megszenvedtem, hogy kiolvassam a karaktereket. Néhányszor átfutottam rajta, aztán visszanyújtottam neki.
- Mondd fel hangosan… Akkor hamarabb menni fog felelés szinten és könnyebb lesz a vizsgákon. – magyarázta továbbra is ugyan olyan nyugodtan és kedvesen, mint eddig mindig.
Felsóhajtottam és egy mély levegőt véve összevakartam a szétszórt hangom.
- A sajtó jellemzői az időszerűség, időszakosság és a nyilvánosság… - motyogtam szégyellősen.
Nem válaszolt, helyette fújtatva egyet átült az én ágyamra. Persze hatalmas szemekkel meredtem rá.
Soha nem láttam még ilyen közelről… így még gyönyörűbb a bőre és helyesebb az arca. Oh, anyu… Kérlek, hűts, mert kezdek izzadni…
- Nem hallak túl jól. És próbáld meg megteremteni a szemkontaktust. Ha ezek mennek, tökéletesen szerepelsz, és ha lesznek hibáid, nem veszik annyira rosszul.
Bólintottam, de igazán fel se fogtam, hogy mit magyaráz. Jobban lekötött, hogy szinte érzem az illatát és a hangja olyan, akár a selyem.
- Tovább… - biztatott és hallottam a hangján, hogy megint mosolyog.
- Története az ókorig és a középkorig nyúlik vissza… - kezdtem hozzá újult erővel. Megéreztem az ujjait az államon és a keze akaratosan fordította maga felé az arcom. Eltátogott egy „szemkontaktus” féleséget és várta, hogy folytassam. - Az első rendszertelen időközönként megjelenő írásos tájékoztatót Rómában adták ki, amely a szenátusi, főpapi határozatokat ismertette. – mondtam egyenesen az arcába. Soha nem volt még ilyen, hogy vele meglegyen a szemkontaktusom. - A város fórumán függesztették ki a kézzel írt lapot, az Acta Diurnát. A könyvnyomtatás előtt megjelent az… az… - itt megakadt. Nem csak a szavam, hanem a lélegzetem is, mert rájöttem, hogy már javában nem a szemembe néz, az ajkaimat bámulja és az arca egyre csak közeledik felém. – Az információ… Az információtovábbítás… - suttogtam egyenesen a párnácskáinak, majd éreztem hozzásimulni az enyéimhez. Nem húzódott el és én sem. Felbecsülhetetlen borzongás szaladt végig a testemen, libabőrös lettem és még a kis lábujjam is elzsibbadt. Lassan visszább húzta magát és a pillantását az enyémbe fúrta. Egy hajszál választott el egymástól minket, semmi több. Érezhettem azt a csodálatos bódító illatát keveredni a ruha öblítőjének enyhe aromájával és talán egy nagyon minimális parfümöt is véltem benne felfedezni. Lélegzetvételei csiklandozták a bőröm és muszáj volt mosolyognom, amire ő is villantott egy teljes fogsoros vigyort. Az államról lehúzta a kezeit a mellkasomon keresztül a derekamra és még közelebb ült. Lehunytam a szemeim és vártam, hogy ismételten hozzám érjenek pihe ajkai és esetleg tovább is haladhassunk…
Annyira nem kellett sokat várnom rá, mert nedves pilléi hozzásimultak az alsó ajkamhoz és gyengéden szívtak rajta egyet. Nem lepődtem meg ezen a mozdulatán, hiszen vérprofi hozzám képest… Én teljes mértékben szűz vagyok, de hahó! Még csak tizenöt éves! Várjunk… Jiyong tud róla, hogy én ilyen fiatal vagyok?
Teljesen megfeledkeztem erről az egészről, amikor is megéreztem forró és nedves nyelvét végigsiklani az alsó ajkamon, amire persze ellazítottam még jobban az eddig is csak épphogy egymáshoz érő ajkaim. Lassan, tanítóan vezette át nyelvét a számba, amire nagyon meglepődtem, hiszen soha nem éreztem ilyet. Talán rágózhatott vagy nem rég fogat mosott, hiszen a mentol gyenge aromáját véltem felfedezni a nyálán, ami kicsit bizarrul hangzik, de számomra akkor az volt maga a mennyei manna.
Esetlenül beletúrtam a hajába, még jobban összeborzolva és magamhoz húztam. Persze valamilyen szinten már előttem járt, hiszen eldöntött a fekhelyemen és felém mászott.
Kezeivel végigsimított a vállaimon, majd a mellkasomon és hasamon, de közben nem szakította meg a csókunkat. Egyre jobban kezdtem félni az egésztől… Mi van, ha most csak szimplán kihasznál? Hiszen szerelmes egy lányba, erről ne feledkezzek meg. Akkor legalább lesz egy jó alkalmam és olyan emberrel vesztem el, akit tényleg szeretek… De… Én félek az egész elvesztős dologtól is. Biológia órán már hallottam róla, de se filmen, se magamon nem tapasztaltam még ilyet. Lehet, hogy ciki, de még sohasem állt fel, legalább is tudtommal nem…
Egy pillanatra elszakadt tőlem, de csak addig, amíg lehúzta magáról a felsőjét, aztán ismét az ajkaimra tapadt. Feltúrta a hajam és kihúzva az övemből az ingem, lassan elkezdte kigombolni a gombjaim. Persze ekkor már javában az államon jártak az ajkai, végigcsókolva minden porcikámat egészen a nyakamig. Amikor elérte a kulcscsontom, gyengéden beleharapott a bőrömbe, amire olyan hangot adtam ki magamból, mint soha. Halkan felkuncogott és egyre lejjebb haladt. Ajkaival összecsípte a mellbimbóm és szívott rajta egyet, amire hangosabban ismételtem meg a nyögésre hasonlító visító hangom. Nyelvével még egyszer búcsúzóul körbenyalta az apró kis testrészem és miután a másikat is hasonló módon megkínozta, végigcsókolta a hasamat. Belepuszilt a köldökömbe, amire egy hangos sóhaj szakadt fel mélyről a torkomból.
Elkezdte kikapcsolni az övemet, miközben a bőrömet nyúzta a fogaival.
- J- Jiyong… - nyögtem hangosan a nevét.
- Igen? – morogta két puszi között. Nem volt szívem abbahagyni, de én féltem az egész dologtól… 
- Én még csak… tizenöt vagyok… - sütöttem le a szemeim és vártam, hogy összekapja, magát aztán ott hagyjon a francba, de nem történt semmi. Félig felnyitottam a pilláim és felnéztem az arcára, hiszen ismételten felém támaszkodott.
- Tényleg? – nézett rám kicsit keserűen, bár nem volt annyira csalódott, mint én. – És akkor, most nem akarod, ugye?
Félénken megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem tudom és hagytam, hogy felhúzzon ülésbe.
- Megértem, ha most itt hagysz, hiszen, te mást szeretsz, egy lányt. Egy olyan lányt, aki visszahúzódó és alig beszéltek, de teljesen belezúgtál… - motyogtam keserű szájízzel az egészet.
- Ezt te honnan veszed? – kérdezte mélységes meglepődést sugallva.
- Hallottam, ahogyan a barátaiddal beszélgettél… Dobod a mostani barátnőd egy másik lányért, aki lehet, hogy futókaland lesz, mint én…
Nem válaszolt, csak az arcomat fürkészte. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. Ezek a kemény vonások persze néhány pillanaton belül ellágyultak és a szokásos kedves mosoly ült vissza arra a gyönyörű arcára.
- Igen, egy gyönyörű lányba vagyok szerelmes, aki csendes, és hiába vagyok szinte mindig vele, nem tudok betelni a jelenlétével… - motyogta és ismételten a nyakamat kezdte csókolgatni. Én ezt nem értem… Nem elég, hogy az orrom alá dörgöli az egészet, még mindig engem csókol meg nyalogat. – És ennek a szép lánynak a neve Jeongguk. – suttogta a fülembe és a fülcimpámba csípett. Eltelt néhány pillanat, mire leesett a dolog és eltátott szemmel-szájjal meredtem rá.
Ismét az ajkaimra tapadt, majd eldöntött az ágyon.
Ugyanott folytatta a dolgot, ahol abbahagyta.
- Jiyong… De… én még csak tizenöt vagyok… - szóltam neki még egyszer, hiszen lehet, hogy elsőre nem fogta fel.
- Én pedig huszonnégy… - dünnyögte a hasamnak és ismét belecsókolt a köldökömbe. – Ha szeretnéd a dolgot, akkor a kor nem szabhat határt… - motyogta, miközben ismét felmászott hozzám és egy hosszú csókkal elvonta a figyelmem mindenről. Már nem érdekelt a kor, csak az, hogy szeretem őt és neki akarom adni a szüzességem…
Kezeivel lassan cirógatott mindenhol ahol csak ért, és ahogy lehúzta az ingem, betámadott édes csókjaival ismételten. Időközben lekerült róla is a felső ruházat így szembe találhattam magamat egy tökéletes kocka hassal, amit nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Halkan elnevette magát és ismét hosszan végigleltározta a számat izgága nyelvével. Lehúzta a nadrágom és apró csókokban haladt lefele. Mielőtt még teljesen az alhasamhoz ért volna, ajkai a belső combomra tévedtek és ott szívogatták a vékony és érzékeny bőröm. Néha kicsit erősebben nyúzott a kelleténél és éreztem, hogy csúnya nyoma lesz. Hirtelenjében abbahagyott mindent és rámarkolt az egész hosszomra. Hátravágtam magam és belefeszültem a kemény, kollégiumi ágyba. Megéreztem a forró leheletét és riadtan felkaptam a fejem. Elnyöszörögtem egy esetlen kis „Ne” szerűséget és próbáltam összezárni a lábaim.
- Mi a baj? – nézett fel rám meglepődve, félig felhúzott szemöldökkel.
- Ez olyan… megalázó lenne… Mármint neked…
- Micsoda?
- Az, hogy egy veled… egy fiút elégítesz ki orálisan, miközben te magad is abba a nembe tartozol… - dünnyögtem halkan és eltakartam az arcomat, mert teljesen elvörösödtem.
Halk cuppogás ütötte meg a fülemet és a kíváncsiság hatalma miatt ismételten az arcát kellett néznem. Számat eltátva konstatáltam, hogy egyszerre három ujját meglehetősen nagy élvezettel szopogatja és nyelvével járja körbe. Elhúzta pirosas pilléitől vékony és hosszú ujjait, majd széthúzva a lábaim, az ánuszomra simított. Aprókat körözve lazította a görcsös körizmaim, mélyen a szemembe nézve.
- Készen állsz? – kérdezte félénken és megvárva igenleges válaszom, belém tolta az egyik ujjának hegyét.
Hangosan felnyögtem (a magam módjában) és a fejemet belefeszítve a párnába, hagytam, hogy a feszítő és fájdalmas inger alább hagyjon. Lassan mozgatta, de nekem az eredetinél minimum húszszor nagyobbnak tűnt. Miközben az állítólagos tágítást végezte, nyugtató szavakkal próbálta oldani a fájdalmam, és bár nehezen, de sikerült neki. Az első néhány perc az maga a pokol volt, de utána észre se igazán vettem, amikor már a harmadik ujját is bevetette.
A fájdalom helyét szépen komótosan kezdte átvenni egyfajta élvezet és a nyögéseimnek is lettek egyfajta különlegességei.
- Nem bírom… - suttogta és elengedve engem, kigombolta a farmerét és teljes ádámkosztümöt öltött, akárcsak én. Felhúzta a lábaimat és felém támasztotta magát. Elcsípte az ajkaimat és azonnal betámadott a nyelvével. Egy jó darabig csak csókolt, de aztán elkezdett helyezkedni.
Nem láttam a méretét, szóval nem tudtam, hogy mire számítsak… Ismét hatalmába kerített a félelem, de tudtam, hogy innen nincs vissza, csak előre. Hogy mitől is féltem? Talán a fájdalomtól és a csalódástól. Hogy csalódást okozok neki vagy ő nekem azzal, hogy tényleg csak futókaland vagyok…
Nem volt több gondolkodásra időm, mivel megéreztem a nyílásomnak nyomódni kemény tagját. Felsóhajtottam és már akkor összeszorítottam a szemeimet. Lassan belém hatolt, eleinte csak a hegyével, de nem sok kellett az egész hosszához. Zilálva martam a hátát és vadul csókoltam, hogy elvonjam a figyelmem a fájdalomról, de nem ment. Iszonyatosan élveztem, de a fájdalom szét akart tépni. Néhány könnycsepp gördült le az arcomról, de nem adtam fel. Neki is és magamnak is jót akartam, így muszáj volt kibírnom.
Löktem egyet a csípőmön, amire mozdult bennem egyet és hangosan felsikoltottam az élvezet és fájdalom koktéljától. Idő közben már ő mozgott egy eléggé lassú tempóban. Szerencsére a feszítés nem sokáig kínzott engem, hamar átvette a helyét a tömény élvezet és mámor. A nyálelválasztásom is megindult, ezzel együtt kibuggyant a számból egy jó nagy adag. Minden ízemben remegtem és izzadtság cseppek gyülemlettek fel az egész testemen, néhány helyen patakokban csordogálva.
Csillagokat láttam és a fellegek közt éreztem magam, ahogyan Jiyong eléggé durva sebességre ráállva mélyen nyögött a fülembe én pedig sok oktávval feljebb a hátát karmolászva szinte vinnyogtam, közeledve egy bizonyos végpont felé. Ágyékrészi bőre és combja agresszívan csapódott neki a hátsómhoz. Minden izma megfeszült felettem és éreztem rajta, hogy hatalmas erőlködések árán fogja vissza magát.
- Jiyong… - nyögtem hangosan a nevét. – Csak… szeretném, hogy tudd… beléd szerettem… - suttogtam el a végét és hagytam, hogy a nyakamra marjon, majd egyszerre lendítsen át az élvezet határán mind a kettőnket.
Lihegve borult mellém én pedig szint úgy zilálva hozzábújtam a mellkasához és aprócska puszikat hintettem szét a forró bőrén.
- Én is… szeretlek, Jeongguk… - sóhajtott fel és magához vont egy hosszú csókra. Lehunytam a szemeimet és arcomat hozzányomva izzadt, forró mellkasához, felsóhajtottam. Végigszántott egy utolsó gondolat az agyamon, miszerint a sors is így akarta, hogy ő engem akkor ott korrepetáljon. Persze egy gondolat azonnal szüli az összes többit. Halkan kuncogva végigsimítottam izmos hasfalán és felnéztem fáradt arcára.
- Jiyong… - dünnyögtem halkan.
- Igen? – mosolyodott el halványan.
- Még mindig nem értem a közmédiát…