Jó újra látni

(nincs korhatár)
Ezt egy játékra készítettem, remélem nem lett olyan rossz.^^

(Taehyung szemszögéből íródik)

- Igen anya… Persze, anya… Igen! Pihenni fogok, persze! Jó, én is! Szia!- magyaráztam a telefonomba, miközben próbáltam fél kézzel előszedni egy nagyobb bőröndöt.
 Ledobtam a telefonomat az ágyra és két kézzel rántottam rajta egy nagyot. Ez a lendület túl nagynak bizonyult, és hátravágódtam. Művészi mozdulattal landolt rajtam néhány hátizsák és egy nagyobb koppanással ért a fejem is vízszintbe.
- Franc…- dörzsöltem meg a fájós tarkómat.
Anya is ilyenkor tud elküldeni „nyaralni”… Tudja, hogy sok a dolgom az egyetem miatt, de azért foglal repülőjegyet és hotelt is. Imádom, amikor ezt csinálja... Szó nélkül lefoglal valamit és nekem csak az utolsó pillanatban szól, hogy „Héj Taehyung! Te most nyaralni mész, és nincs mese!”. Általában ez van... Elküld valami méregdrága helyre, hogy ne legyen olyan rossz a kedvem.
Mivel mégis csak az anyukám, és sok pénze van benne, nem mondhatok rá nemet soha...
Elengedtem egy hatalmas, gondterhelt sóhajt és felszedtem a szétszóródott táskáim. Amikor felvettem az utolsót is, valami kicsúszott belőle és a földre hullott.
Csodálkozva utána nyúltam és magam felé fordítottam.
Egy fénykép volt. Egy fénykép, amin egy nagyon jó barátommal vagyok, egy régi osztálykiránduláson.
Ismét megfordítottam és a hátuljára írt kopottas írást próbáltam leolvasni.
- Kim Taehyung és Woo Jiho, legjobb barátok.
Ez után a mondat után megannyi emlék cikázott végig az agyamon.
Leültem az ágyamra és elmerengtem, de az idő sürgetett, a gépem pedig három óra múlva indult.
Villámsebességgel kezdtem hozzá pakolni. Sikerült egy óra alatt összepakolnom és hozzákezdhettem készülni.
Le kellett zuhanyoznom, hogy azért még se legyen már ennyire paplan szagom, mivel aludtam, amikor anya hívott.
A fürdés végeztével felkaptam az egyik kedvenc farmerom és rövid ujjúm.
Megszárítottam a hajamat és egy kis formázás után elgondolkoztam, hogy kell e nekem smink. Végül csak egy kis szemceruza mellett döntöttem.
Hívtam egy taxit és miután alaposan bezártam az ajtómat, bekínlódtam a liftbe a bőröndjeimet. Elköszöntem a portástól és kiindultam az utcára. A taxi sofőre már várt és segített berakni a csomagjaim.
Eléggé gyorsan kiértünk a repülőtérre, és ahogy kifizettem a taxist rohantam is befele, mert az órámra nézve, volt kőkemény tíz percem indulásig. Szerencsére még épp időben felértem a gépre, de így is utolsóként. Utazás közben volt időm ismét gondolkozni a képen. Elővettem a telefonomat és a régi fényképeimet kezdtem rajta nézegetni. Én és Jiho, legjobb barátok örökre…

Bizony, legjobb barátok. Csak nem örökre…
Már óvodás korunk óta kötődtünk valahogyan egymáshoz, és ez a kötődés az évek alatt csak erősödött. Mindig egymáshoz menekültünk, amikor valami nem volt oké. Ha valahova mentünk a családunkkal, hívtuk a másikat. Szinte testvérek voltunk.
Amikor középiskolások lettünk, vicces módon egyikünknek se volt barátnője. Gondoltam neki azért nem, mert nem akarta az orrom alá dörgölni. Nekem, persze hiába rajongtak körbe a lányok, valahogy egyik se fogott meg.  Csak az érettség évében esett le, hogy én nem a másik nemhez vonzódom.  Én barom pedig pont a legjobb barátomba tudtam beleszeretni. Nem mertem neki elmondani, mert tönkre is tehette volna a barátságunkat.
 Érettségi után ugyanarra a főiskolára jelentkeztünk. Sokszor ültünk össze tanulni, de nála a legtöbbet.
Anyukám akkor hozta fel először, hogy elég nagy vagyok már, béreljek lakást. Természetesen azonnal felhívtam Jihot hogy mit szólna, ha összeköltöznénk. Kicsit meglepte, de belement. Néhány hét múlva már össze is cuccoltunk. Sokkal jobban ment minden, mint gondoltam volna. Nem voltak problémák, tisztaságot tartottunk és jól elvoltunk együtt.
Mindent együtt csináltunk. De tényleg mindent. Akár csak a testvérek, együtt főztünk, tanultunk, bevásároltunk, sőt, még együtt fürödtünk és aludtunk is.
Amikor a vizsgákra kellett készülni, mindig el poénkodtuk az egészet.
Talán végzősök lehettünk, amikor egy kis időre vége szakadt mindennek. Haza kellett költöznöm a szüleimhez, mivel az öcsémnek súlyos betegsége lett. Hanyagoltam a tanulást és Jihot is.
Szerencsére Taewoo felépült, így én visszatérhettem a hétköznapokba. Mivel néhány hónapig (körülbelül öt hónap) nem láttuk egymást, mind a ketten megváltoztunk.
Ő eléggé lefogyott és rumlis lett. Én is vesztettem a súlyomból nem is keveset, meg persze nőttem egy kicsit. Mindig én voltam az alacsonyabbik fél, de akkor én lettem a magasabbik.
Aznap, amikor ismételten az albérlethez értem, nagyon izgultam. Csupán viccből becsengettem a kis lakásba, és amikor Jiho ajtót nyitott a lélegzete majdnem elakadt. Hatalmas vigyorral az arcán rohant felém, aztán szinte feltépve a kaput szorított magához.
Folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy mennyire hiányoztam neki és milyen jó újra látni.
Muszáj volt mindent megbeszélnünk, közte, hogy amíg én nem mentem be az iskolába, addig ő se, és újra kell ismételnünk ezt az évet. Valahogy felhoztam, hogy az óta talált e barátnőt. Nem válaszolt csak lehajtotta a fejét és vett egy mély levegőt. Kicsi köntörfalazással bevallotta, hogy a saját neméhez vonzódik. Nagyot dobbant akkor a szívem. Megkérdezte, hogy lehetünk e attól még barátok. Nem válaszoltam neki, csak közelebb csúsztam hozzá. Felsóhajtottam én is és elmondtam, hogy én velem is az a helyzet és hogy van egy fiú, aki ellopta a szívemet. Reményvesztetten rám nézett és könnyek gyűltek a szemébe. Nagyon lassan felé hajoltam és letöröltem azokat. Kedves mosollyal még hozzáfűztem néhány szót. „Ez a fiú márpedig te vagy.” Ez után a kijelentésem után bátortalanul megcsókoltam. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, mert észbe kaptam és elhúzódtam. Hihetetlenül megilletődtem, amikor visszahúzott magához.

- Uram, megérkeztünk… Uram…- szólongatott a stewardess.
- Oh, köszönöm…- dörzsöltem meg a szememet óvatosan.
Felálltam az ülésemből és felkaptam a poggyászom.
Eléggé hamar megérkeztünk… Mondjuk, ha az ember el van a gondolataival és visszaemlékezést tart, hamar eltelik az a két-három órás repülő út. Gyorsan a zsebembe nyúltam, hogy előkapjam a címet ahova mennem kell. Felvettem a csomagjaimat, és kimentem fogni egy taxit. Eléggé nehéz volt, a többi ember miatt, de tíz perc kínlódás után volt egy normális ember, aki nem hagyta, hogy elém tolakodjanak. Odanyújtottam neki a címet és bepakoltam a csomagtartóba. Amikor beültem, ismételten rám törtek az emlékeim.

Az a csók… Az volt mind a kettőnk első csókja. Eléggé ügyetlenek voltunk, de boldogultunk. Nem álltunk meg. Letepert és ott a kanapén majdnem megtörtént a dolog. Csak majdnem, hála egy szennyes zokninak, ami pont a fejem mellett bűzölgött. Ráripakodtam, hogy miért nincs rend, és hogy én addig nem vagyok képes semmit csinálni vele, amíg rendet nem rak.
Akkor tűnt fel, hogy mindenhol ruhák, edények és eldobált gyors ételes dobozok hevertek. Felkapott egy seprűt és fél órácska alatt ismételten csillogott a lakás. A hálószobában éppen az ablakot tisztította, amikor megöleltem hátulról. Felém fordul és megint megcsókolt. Elszambáztuk az ágyig és ráborított gyengéden. Akkor, aznap megtörtént. Elvesztettem a szüzességemet, pont azzal az emberrel, akit a legjobban szerettem.
Amikor újrakezdtük az évet, ismételten jelentkeztünk a kiszemelt egyetemre. Minden nap köröm rágva néztük át a postánkat. Aztán elérkezett a várva várt nap. Két vastag boríték várt minket a postaládában. A kezünkbe vettük a leveleinket és visszaszámlálás után egyszerre cincáltuk szét. Gyorsan beleolvastam a közepébe, a rizsa részt kihagyva, hangosan felolvastam azt az egy sort. „Örömmel közöljük önnel, hogy felvételt nyert.” Vigyorogva fordultam Jiho felé, aki csak a sajátjába meredt. A mosolyom lehervadt és mögé léptem. Neki pont az ellenkezője volt. Nem vették fel. Egy világ tört ekkor bennem össze. Kijelentettem, hogyha ő nem megy, én se. Le is szidott, hogy nem tagadhatok meg egy ekkora lehetőséget, és hogy ettől mi még együtt maradunk.
Az egész nyarat együtt töltöttük, az elejétől a végéig. A szüleinkhez is úgy mentünk.
Mivel az egyetem az eddigi főiskolánktól messze volt, költöznöm kellett. Megint külön lettünk, de minden nap felhívtuk egymást. Ő szerzett magának munkát, ami miatt már csak hétvégente tudtuk beszélni.
Mivel nekem elkezdődött akkoriban egy vizsgaidőszakom, így már csak kéthetente beszéltünk néhány szót.
 Egy idő után már ez is elmaradt. Csak vártam a telefon mellett, hogy mikor hív végre fel, és beszélünk egy jót. Nem hívott. És se hívtam őt, mivel a munkája közben nem akartam zavarni.
Beletörődtem, hogy elfelejtett, teljesen. Én is próbáltam, de nem ment. Valamiről mindig eszembe jutott. Mint ma is, erről a képről.

- Megérkeztünk. – szólt hátra a sofőr.
- Köszönöm…- odanyújtottam a pénzt és kiszedtem a csomagomat.
Megfordultam és egy hatalmas luxus hotel előtt találtam magamat. Körben minden fele szebbnél szebb és drágábbnál drágább autók parkoltak.
Zsír, még egy luxus hely, csak hogy „kipihenjem” magam.
Nagy sóhaj társaságában felemeltem a bőröndöm és bementem. Megálltam a recepción és csengettem. Senki nem jött, így megismételtem. Közben körbenéztem. Szép, ízléses hely, a pult mögött közvetlen egy hatalmas akvárium, tele halakkal.
- Jó napot, miben segíthetek?- bukkant elő egy aranyos arcú fiatal lány.
- Viszont. Foglalásom van, Kim Taehyung névre.
- Egy pillanatot kérek…- mosolyodott el, majd kutatni kezdett a számítógépen. – Igen… Van egy Kim Taehyung névre. Legfelső emelet, kilátással.
Idenyújtotta a kulcsaimat és benyomott egy gombot. A pult mögül elősétált egy akkora férfi, mint egy mozdony. A lány valamit magarázott neki és rám nézett. Bólintott neki és felkapta egyszerű módon a bőröndjeimet.
Ha ekkora lennék, nekem is ilyen könnyen menne…
Könnyű módszerrel vittel be a liftbe, majd odafent, kis is. Letette az ajtó előtt és felém fordult. Én persze értve a célzást, odanyújtottam neki egy kis borravalót.
- Köszönöm, ha valamire szüksége van, hívja a szobaszervizt. – mosolygott mielőtt bementem volna a lakosztályomba.
Behúztam a bőröndömet és körbenéztem ott is.
- Nem rossz… Még talán tetszik is. – motyogtam miközben leültem a kanapéra.
Megpillantottam egy másik bőröndöt is, közvetlen a konyha mellett.
- Na szuper… Anya megint szervezkedett, és nem tudnék egy kicsit se pihenni…
Mindent otthagytam, és kimentem a teraszra szétnézni. A korlátnak támaszkodva figyeltem a város nyüzsgését és a szomszédos vízi parkban szórakozó gyerekeket.
Tíz éve én is ilyen voltam Jihoval…
Felszakadt belőlem egy sóhaj és csak még jobban belemerültem a gyermek kacajba.
- TaeHyung?! – hallottam egy nagyon ismerős hangot magam mögül.
E-Ez nem lehet… Ilyen csak a mesékben és a filmekben van!

- J-Jiho? – fordultam meg hirtelen.
Amint megpillantottam, könnyek szöktek a szemembe és levakarhatatlan vigyor nőtt az arcomra. Hatalmas lendülettel indultam meg felé és ugrottam a nyakába.
- Jiho! – sírtam el magamat miközben a vállába fúrtam az arcomat.
- T-Taehyung… - suttogta alig hallhatóan.
Óvatosan viszonozta az ölelést és a derekamnál összekulcsolta a karjait.
Egyszerűen csak zokogtam. Nem tudom miért, de nem sikerült leállnom.
- H-Hiányoztál… - szipogtam egy idő után.
- Ha tudnád te nekem mennyire…- szorított magához erősen.
Felemeltem a fejemet és a szemeibe néztem. Csak ekkor tűnt fel, megint magasabb, mint én.
- Jó újra látni…- suttogtam az ajkaira mielőtt megcsókoltam.